Megjött az unokám!

Sidney - ma 7 hónapos. A lányom ajándéka. Már mindenki látta, csak én nem. Most ismerkedünk.

Nem lehet nem felnőttként kezelni. Ugyanis még nem válaszol szóban, de arckifejezéseiben ott van a véleménye, szeretete, mérge, rafinériája, s már nő. Már hordja azokat a tipikusan női jegyeket, amellyel a tudomásomra adja, hogy ő a gyengéb nem. A fején két csodálatosan szép szem fogad, ha ránézel. Hihetetlen, ez a continuitás. Az apja szeme kék. Szép kék. Nemcsak egy kékeske, de kék. A mérete a Mami hatalmas szemei, kopirozva. A szája az apja, meg a haja, a bája az anyja. Pontosan tudja, mit mivel ér el. De nemcsak tudja, használja is.

Én már nehezen utazom. A lányom elhozta nekem. Igaz a családból már mindenki látta. Nejem, a Nagymami már a viszontlátás puszijával gazdagabb.

Anyás. Hát persze. Kapcsolatuk ugyan az anyaméhben kezdődött, de 7 hónapja is a mindennapjaik egymás ölelésében tellik el.

A lányom boldog. Nagyon boldog. Az én boldogságom, hogy ő boldog. Nagyszerű Mama lett. Igen a mi vagabund lányunk dédelgető, gondoskodó Mama lett.

Az idő rohan. Sidney már feláll. 7 kg. Olyan mint egy sószsák. Ha igy rohan az idő mindjárt visszakérdez, Granpa te mikor voltál gyerek? Nem tudom, de most újra az vagyok. Köszönöm Neked Sidneykém. I love You!