A Kanadai Magyar Televizió fennállása óta először jelentkezett egy hatrészes sorozattal, amelyik rólunk szól. Mondom én aki összetettem. Érdekes volt ez a 12 hét (minden második héten ment a Kék Tó) volt aki azzal telefonált, hogy mondja Pufikám, honnan ismer bennünket, ez a mi sztorink. Voltak akik a szereplők közül ismertek fel egyeseket, voltak akik bátor dolognak tartották, hogy bele mertünk vágni. De voltak akik ,,nem ezt várták.,, Hanem mit?
Az egyik kedves törzsnézőnk - aki a gyerekét is büszke magyarrá szeretné nevelni, elégedetlen volt. Ő olyan mesebeli figurákat várt akik minta magyarok, minta figurák és csak a jóban testesülnek meg. Érdekes volt a véleményük.
Pedig ebben a történetben nincs semmi kitalálva. Ez az ellesett pillnatok mozija. Hogy szebbnek, jobbnak szerettek volna egyesek bennünket látni még meg is értem, de a hitelesség fontosab volt ennél.
Valakinek felemlitém István királyt, dicsőségünket, államalapitó királyunkat. Koppány a megmondhatója mennyi vér folyt, mennyi áldozatot szedett amig Istvánból végül is Szent István lett. De mondhatnám Mátyás királyt is, aki szintén rendesen ,,rendett,, tett e honban. Volt e valami tiszta. Igen, talán az 1848-as forradalom. Talán az volt a legtisztább forradalom. Nem szedte áldozatait, valójában dicsőséget hozott Hazánkra.
Ami az első Világháború útán következett - benne a zsidóüldözéssel, - a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka. Ezt tetőzte be a kommunizmus.
Azt gondolom nem kellene félni megmutatni igazi arcunkat. A Kék Tóban sok tipikus disszidens figura vonul fel. Sok életigazság hangzik el: az emigráció nem más mint apró kis hazugságaink összessége. Talán nem? Néha azt szoktam mondani, ha ennyi hős lett volna 56-ban otthon akkor az oroszok még mindig Záhonynál várnák a bebocsájtást.
,,Végig sirtam a mai adást. Kérem gratulálunk... Soha nem hittem, hoogy valaki ilyen közelről ismer... Köszönjük a munkájukat,,. Mi meg a támogatást.
Thursday, March 18, 2010
Saturday, February 6, 2010
Megjött az unokám!
Sidney - ma 7 hónapos. A lányom ajándéka. Már mindenki látta, csak én nem. Most ismerkedünk.
Nem lehet nem felnőttként kezelni. Ugyanis még nem válaszol szóban, de arckifejezéseiben ott van a véleménye, szeretete, mérge, rafinériája, s már nő. Már hordja azokat a tipikusan női jegyeket, amellyel a tudomásomra adja, hogy ő a gyengéb nem. A fején két csodálatosan szép szem fogad, ha ránézel. Hihetetlen, ez a continuitás. Az apja szeme kék. Szép kék. Nemcsak egy kékeske, de kék. A mérete a Mami hatalmas szemei, kopirozva. A szája az apja, meg a haja, a bája az anyja. Pontosan tudja, mit mivel ér el. De nemcsak tudja, használja is.
Én már nehezen utazom. A lányom elhozta nekem. Igaz a családból már mindenki látta. Nejem, a Nagymami már a viszontlátás puszijával gazdagabb.
Anyás. Hát persze. Kapcsolatuk ugyan az anyaméhben kezdődött, de 7 hónapja is a mindennapjaik egymás ölelésében tellik el.
A lányom boldog. Nagyon boldog. Az én boldogságom, hogy ő boldog. Nagyszerű Mama lett. Igen a mi vagabund lányunk dédelgető, gondoskodó Mama lett.
Az idő rohan. Sidney már feláll. 7 kg. Olyan mint egy sószsák. Ha igy rohan az idő mindjárt visszakérdez, Granpa te mikor voltál gyerek? Nem tudom, de most újra az vagyok. Köszönöm Neked Sidneykém. I love You!
Monday, March 2, 2009
Virágoskert
2007. augusztus 31.
Virágoskert az én szívem... A feleségem, aki a Dohány utcai aszfalton nőtt fel, összes agrárérdeklődését a lakásunkban lévő szobanövények babusgatásában éli ki. Így már az az ideálisnak éppen nem mondható helyzet állt elő, hogy lassan egy zsúfolt terrárium egyik sarkában húzom meg magam, ami eredetileg living-room volt. Persze ez még nem minden, mert nem elég, hogy kiszorulok a lakásból a "zöldségek" miatt, még időnként meg is kell dicsérnem az egyik-másik ágas-bogas, kimondhatatlan nevű akármit, hogy "nekünk" milyen szép piros virágot hozott. Szóval így élek én és a virágok.
Az idén újabb beruházásokat eszközöltünk. Az erkély korlátjára muskátlis ládákat kellett felszerelnem. Ezzel elveszítettem azt a kielégülésemet is, hogy a korlátra támaszkodhattam és bámulhattam nyugodtan az utca forgatagát, vagy időnként akár integethettem is, mint a pápa a Vatikán ablakából. Most szerényen megbúvok a muskátlik mögött, és szögelgetem a paprikapalántáknak a ládát. Ez a legújabb. Házi zöldséges kertünk is lett, ahol két napraforgót, három cserép paradicsomot és egy láda paprikát termesztettünk. Sőt van, amit már le is arattunk és reggelire meg is ettünk. A nejem szerint ez még nem az igazi, de jövőre már Gergely-napkor elültetünk mindent és akkor augusztus 20-ra, az új kenyér mellé saját paprikát tehetünk le az asztalra. "Mind a hármat." Pillanatokon belül 69 éves leszek és bizony olyan távlatok nyílnak meg előttem öreg koromra, hogy nem kell majd lemennem a Dominiumba, csak kimegyek az erkélyre és leszakítom "kertünk" gyümölcsét. Hát azért ez nem semmi!? Persze nem lennék igazságos, ha nem adóznék elismeréssel feleségem micsurini munkájáról. Ma már tudományos alapon dédelget. Szakkönyveket rendel, módszertani videókat a kerttervezés alapfogalmairól. Összejár hetente a barátnőjével és a sóska gyógyító hatásáról értekeznek órákig. Palántákat cserélnek. Pénzt és időt nem kímélve felhívott, amikor Pesten voltam, hogy vegyek paprika-, édeskömény-, majoranna-, pitypang-, kővirág- és zsályamagot, mert ezeket ebben a zord Kanadában nem lehet kapni. Napokig rohangáltam, amíg végre megtaláltam a pitypangot a kilenclyukú híd mellett, a Hortobágyon. Ezt persze nem mertem elmondani neki, hisz még a hidat is megrendelte volna a pitypang mellé. De tegnap már köveket kellett vennem, mert "természetessé" kell tennünk az erkélyt. Nem lehet csak úgy, hogy ott álljon az erkélyen az a sok zöldség, a rideg vaskorlát és a fűszőnyeggel borított betonon. Természetes környezetet kell nekik biztosítani. Szóval köveket vettem. Szépen nejlonzacskóba csomagolt kis köveket, magyarul sódert. Amikor óvatosan kicsomagoltam, találtam a zacskóban egy cetlit és az volt ráírva, hogy "Made in China". Hát erre nem számítottam. Azt tudtam, hogy a fuszeklim, a kanalam, az ingem-gatyám, az ajándékba vitt kanadai juharfaleveleim, a kanadai zászlóm, a falon a Renoir-repróm mind "Made in China", de hogy a sóder? Igaz, nem akármilyen sóder ez. Ki van glancolva. Lehet, hogy ez már kézimunka - hand painted -, hisz le van lakkozva. Hát az mindjárt más! Szóval lesz itt originalitás, lesz itt olyan kert, hogy még a dalai lámának sem lehet majd kifogása ellene, hisz a sóder is kínai. Persze a természetes környezet megteremtése érdekében a magam részéről mindent megteszek. Tegnap telefonáltam a minisztériumba, hogy küldjenek nekem egy CD lemezt, amelyen az évszakokhoz illő madárfütty vagy vízcsobogás hallható, mert valahol azt olvastam, hogy ezek a hangok nagy befolyással vannak a növények növekedésére. A saját kútfejemből is befektetek. Kísérletezni fogok. Például, ha egy virág lekonyul, azonnal szaladni fogok a himnusszal, arra elméletileg fel kell majd állnia. Vagy a napraforgónak lejátszom Orbán Viktor utolsó 10 évének beszédeit, miheztartás végett. A muskátlinak a Honvágydalt, hogy aktuálissá tegyem és a csenevész paprikának a Magyar Rapszódiát. Ha kísérleteim beválnak, szabadalmaztatni fogom azokat. Valamit vissza kell keresnem a befektetésből. S még mondja valaki, hogy az öregségnek nincsennek meg a maga perspektivái és szépségei. S mert én nem vagyok egy kifejezetten titoktartó, az eredményekről rendszeresen beszámolok majd. Könyvet jelentetek meg "Zöldövezet az erkélyen" címmel, amelyben részletesen és tudományos alapossággal le fogom írni, hogy hogyan szorítottak ki a szobanövények az erkélyre, ahol egy napraforgó és két muskátli között meghúzhattam magam. Az egyik fejezetben betekintést adok, hogy hogyan termelhetjük meg a levesbevaló zöldséget a lighthoffba, vagy a búzadarát a daragaluska levesbe. CD lemezen kiadom a "Virágos kert az én szívem" című dalt lapulevélbe csomagolva, és egy gigantikus posztert, hogy Micsurin a Lawrence Avenue-ra látogat. S mindez a XXI. század első 10 évében, amikor nálunk már paradicsomi állapotok uralkodnak.
Virágoskert az én szívem... A feleségem, aki a Dohány utcai aszfalton nőtt fel, összes agrárérdeklődését a lakásunkban lévő szobanövények babusgatásában éli ki. Így már az az ideálisnak éppen nem mondható helyzet állt elő, hogy lassan egy zsúfolt terrárium egyik sarkában húzom meg magam, ami eredetileg living-room volt. Persze ez még nem minden, mert nem elég, hogy kiszorulok a lakásból a "zöldségek" miatt, még időnként meg is kell dicsérnem az egyik-másik ágas-bogas, kimondhatatlan nevű akármit, hogy "nekünk" milyen szép piros virágot hozott. Szóval így élek én és a virágok.
Az idén újabb beruházásokat eszközöltünk. Az erkély korlátjára muskátlis ládákat kellett felszerelnem. Ezzel elveszítettem azt a kielégülésemet is, hogy a korlátra támaszkodhattam és bámulhattam nyugodtan az utca forgatagát, vagy időnként akár integethettem is, mint a pápa a Vatikán ablakából. Most szerényen megbúvok a muskátlik mögött, és szögelgetem a paprikapalántáknak a ládát. Ez a legújabb. Házi zöldséges kertünk is lett, ahol két napraforgót, három cserép paradicsomot és egy láda paprikát termesztettünk. Sőt van, amit már le is arattunk és reggelire meg is ettünk. A nejem szerint ez még nem az igazi, de jövőre már Gergely-napkor elültetünk mindent és akkor augusztus 20-ra, az új kenyér mellé saját paprikát tehetünk le az asztalra. "Mind a hármat." Pillanatokon belül 69 éves leszek és bizony olyan távlatok nyílnak meg előttem öreg koromra, hogy nem kell majd lemennem a Dominiumba, csak kimegyek az erkélyre és leszakítom "kertünk" gyümölcsét. Hát azért ez nem semmi!? Persze nem lennék igazságos, ha nem adóznék elismeréssel feleségem micsurini munkájáról. Ma már tudományos alapon dédelget. Szakkönyveket rendel, módszertani videókat a kerttervezés alapfogalmairól. Összejár hetente a barátnőjével és a sóska gyógyító hatásáról értekeznek órákig. Palántákat cserélnek. Pénzt és időt nem kímélve felhívott, amikor Pesten voltam, hogy vegyek paprika-, édeskömény-, majoranna-, pitypang-, kővirág- és zsályamagot, mert ezeket ebben a zord Kanadában nem lehet kapni. Napokig rohangáltam, amíg végre megtaláltam a pitypangot a kilenclyukú híd mellett, a Hortobágyon. Ezt persze nem mertem elmondani neki, hisz még a hidat is megrendelte volna a pitypang mellé. De tegnap már köveket kellett vennem, mert "természetessé" kell tennünk az erkélyt. Nem lehet csak úgy, hogy ott álljon az erkélyen az a sok zöldség, a rideg vaskorlát és a fűszőnyeggel borított betonon. Természetes környezetet kell nekik biztosítani. Szóval köveket vettem. Szépen nejlonzacskóba csomagolt kis köveket, magyarul sódert. Amikor óvatosan kicsomagoltam, találtam a zacskóban egy cetlit és az volt ráírva, hogy "Made in China". Hát erre nem számítottam. Azt tudtam, hogy a fuszeklim, a kanalam, az ingem-gatyám, az ajándékba vitt kanadai juharfaleveleim, a kanadai zászlóm, a falon a Renoir-repróm mind "Made in China", de hogy a sóder? Igaz, nem akármilyen sóder ez. Ki van glancolva. Lehet, hogy ez már kézimunka - hand painted -, hisz le van lakkozva. Hát az mindjárt más! Szóval lesz itt originalitás, lesz itt olyan kert, hogy még a dalai lámának sem lehet majd kifogása ellene, hisz a sóder is kínai. Persze a természetes környezet megteremtése érdekében a magam részéről mindent megteszek. Tegnap telefonáltam a minisztériumba, hogy küldjenek nekem egy CD lemezt, amelyen az évszakokhoz illő madárfütty vagy vízcsobogás hallható, mert valahol azt olvastam, hogy ezek a hangok nagy befolyással vannak a növények növekedésére. A saját kútfejemből is befektetek. Kísérletezni fogok. Például, ha egy virág lekonyul, azonnal szaladni fogok a himnusszal, arra elméletileg fel kell majd állnia. Vagy a napraforgónak lejátszom Orbán Viktor utolsó 10 évének beszédeit, miheztartás végett. A muskátlinak a Honvágydalt, hogy aktuálissá tegyem és a csenevész paprikának a Magyar Rapszódiát. Ha kísérleteim beválnak, szabadalmaztatni fogom azokat. Valamit vissza kell keresnem a befektetésből. S még mondja valaki, hogy az öregségnek nincsennek meg a maga perspektivái és szépségei. S mert én nem vagyok egy kifejezetten titoktartó, az eredményekről rendszeresen beszámolok majd. Könyvet jelentetek meg "Zöldövezet az erkélyen" címmel, amelyben részletesen és tudományos alapossággal le fogom írni, hogy hogyan szorítottak ki a szobanövények az erkélyre, ahol egy napraforgó és két muskátli között meghúzhattam magam. Az egyik fejezetben betekintést adok, hogy hogyan termelhetjük meg a levesbevaló zöldséget a lighthoffba, vagy a búzadarát a daragaluska levesbe. CD lemezen kiadom a "Virágos kert az én szívem" című dalt lapulevélbe csomagolva, és egy gigantikus posztert, hogy Micsurin a Lawrence Avenue-ra látogat. S mindez a XXI. század első 10 évében, amikor nálunk már paradicsomi állapotok uralkodnak.
A lecsóm...
Tegnap minden hazafiasságomat belefőztem a lecsómba. Vettem egy kiló zöldpaprikát, egy kiló paradicsomot és két nagy fej vöröshagymát. Már ekkor éreztem, hogy koncepcionális hiba van a receptemben, hisz ha egyszer a hagyma vörös, akkor az nem fehér. De biza, van ami kivülröl vörös, belül meg fehér. Ja vagy úgy mint a... Pszt! Most ez egy másik dolog.
Szóval felraktam egy szép nagy teflon lábosban a fehér vöröshagymát, kicsit melengettem, hozzátettem a zöldpaprikát, na és a tetejére a piros paradicsomot. Ott rotyogott elöttem egész hazfiságom. Azt még anyámtól tudtam, hogy a magyar konyha alapja, hogy lassan főzz. Takard le és néha-néha önts alá egy kis vizet.
Lefedtem, nem tettem rá túl nehéz fedőt, hogy a hazafias gőz könnyedén szökhessen ki a fojtás alól... megbűnhödte már e nép, gondoltam... Illatos lett a konyha. Friss magyar lecsó illata csapta meg az orrom, s ha futurista barátaimnak igaza van, hogy a szaglás nagyon fontos érzékszervünk, most ki lett elégítve. Szállt az illat, a piros-fehér-zöld, paradicsom-hagyma-paprika orgia. Szinte szárnyalt velem a konyha, a legszívesebben ráültem volna a fedőre, hogy a kiáramló gőzillatok szárnyán száguldozzak, mintegy varázsszőnyegen, s hirdessen a világnak, hogy hát idefigyeljenek emberek: az Önök hazafiassága vajon gourmézható-e? Mert a miénk, hö-hö, tessék! S ezzel lekaptam a fedőt. Belenéztem a lábasba és döbbenten láttam valami barnás löttyöt, valami összeesett, meghatározatlan hazafiságot. Megrácosult, fáradt zöldes paprikadarabok kerülgették a megfőzhetetlen paradicsomhéjakat, a hagyma pedig már rég szétfödte magát, tiszta tisztessége felszívódott. De mi ez
az új lé? Ez lenne a lecsó?
De tudom, mi a baj. A lábas kínai volt, a paprika californiai, melegházi, se íze, se bűze, a paradicsom dél-ontariói, éretlen-ízetlen, a hagyma meg spanyol. Hát csoda, hogy ebböl nem lett egy magyar lecsó? S én, a szakács? A hitem, a hozzáállásom? A magyarságtudatom? Hát már ez a hülye lecsó sem toleráns, már ez is ellenzéki áldozat lett? Manipulálható, aki egy kis melegség hatására csak úgy egybeolvad, asszimilálódik? Hát ennek nem számit az az erőfeszítés, amit annak érdekében fejtünk ki, hogy régi színeinket visszanyer-jük? Hát mi van itt? Anarchia?
Egy szakadozott frottírtörülközőbe töröltem a kezem. Nagy mutatványom a végéhez közeledik - gondoltam. Szobatiszta barátaim, akik a vacsorára jöttek majd azt kapják, ami van...
Fürkésző tekinttel néztem, ahogy tányérjuk szélére szednek. Tudom - mondogatom magamban -, nem a legszebb a színe, de... Az asztalvégén ülő öreg barátom már másodszor szedett. Sőt, kenyerével törölgeti a szaftot, megindul a harc az utolsó cseppekért...
Finom volt - mondja az asztalfő -, hol tanultál meg így főzni? Ezek a magyaros ízek! Fantasztikus!
Tudod, mi nagyon szegények voltunk.. és a szívünket nem a kabátunk hajtókáján hordtuk, hanem belefőztük a lecsóba.
Szóval felraktam egy szép nagy teflon lábosban a fehér vöröshagymát, kicsit melengettem, hozzátettem a zöldpaprikát, na és a tetejére a piros paradicsomot. Ott rotyogott elöttem egész hazfiságom. Azt még anyámtól tudtam, hogy a magyar konyha alapja, hogy lassan főzz. Takard le és néha-néha önts alá egy kis vizet.
Lefedtem, nem tettem rá túl nehéz fedőt, hogy a hazafias gőz könnyedén szökhessen ki a fojtás alól... megbűnhödte már e nép, gondoltam... Illatos lett a konyha. Friss magyar lecsó illata csapta meg az orrom, s ha futurista barátaimnak igaza van, hogy a szaglás nagyon fontos érzékszervünk, most ki lett elégítve. Szállt az illat, a piros-fehér-zöld, paradicsom-hagyma-paprika orgia. Szinte szárnyalt velem a konyha, a legszívesebben ráültem volna a fedőre, hogy a kiáramló gőzillatok szárnyán száguldozzak, mintegy varázsszőnyegen, s hirdessen a világnak, hogy hát idefigyeljenek emberek: az Önök hazafiassága vajon gourmézható-e? Mert a miénk, hö-hö, tessék! S ezzel lekaptam a fedőt. Belenéztem a lábasba és döbbenten láttam valami barnás löttyöt, valami összeesett, meghatározatlan hazafiságot. Megrácosult, fáradt zöldes paprikadarabok kerülgették a megfőzhetetlen paradicsomhéjakat, a hagyma pedig már rég szétfödte magát, tiszta tisztessége felszívódott. De mi ez
az új lé? Ez lenne a lecsó?
De tudom, mi a baj. A lábas kínai volt, a paprika californiai, melegházi, se íze, se bűze, a paradicsom dél-ontariói, éretlen-ízetlen, a hagyma meg spanyol. Hát csoda, hogy ebböl nem lett egy magyar lecsó? S én, a szakács? A hitem, a hozzáállásom? A magyarságtudatom? Hát már ez a hülye lecsó sem toleráns, már ez is ellenzéki áldozat lett? Manipulálható, aki egy kis melegség hatására csak úgy egybeolvad, asszimilálódik? Hát ennek nem számit az az erőfeszítés, amit annak érdekében fejtünk ki, hogy régi színeinket visszanyer-jük? Hát mi van itt? Anarchia?
Egy szakadozott frottírtörülközőbe töröltem a kezem. Nagy mutatványom a végéhez közeledik - gondoltam. Szobatiszta barátaim, akik a vacsorára jöttek majd azt kapják, ami van...
Fürkésző tekinttel néztem, ahogy tányérjuk szélére szednek. Tudom - mondogatom magamban -, nem a legszebb a színe, de... Az asztalvégén ülő öreg barátom már másodszor szedett. Sőt, kenyerével törölgeti a szaftot, megindul a harc az utolsó cseppekért...
Finom volt - mondja az asztalfő -, hol tanultál meg így főzni? Ezek a magyaros ízek! Fantasztikus!
Tudod, mi nagyon szegények voltunk.. és a szívünket nem a kabátunk hajtókáján hordtuk, hanem belefőztük a lecsóba.
Kérd el a Krausztól!
Egy kissé megviselt, mondhatnám elrongyolódott könyv járt körben az osztályban. Valami különös titokzatosság övezte. Senki nem mutatta meg: Kérd el a Krausztól!
- Haza nem viheted, itt ha elolvasod 4 forint, ha kimásolsz, versenként 1 forint - mondta Krausz határozottan.
- Versenként - kérdeztem meglepve -, miért, mi ez?
- Villon, Faludy fordításában!
Mindez 1955-ben, másodikos gimnazistaként esett meg velem. Nem értettem pontosan, hogy miért csak a Krausznak van meg ez a könyv, bár a Krausz mondta, hogy indexen van, de az sem jelentett nekem semmit. Elolvastam. Párat ki is másoltam, de még mindig nem értettem, hogy ki miatt van indexen, a Villon miatt, vagy a Faludy miatt. Igaz egyikről sem hallottam korábban.
Szerettem a verseket. Amelyeket kimásoltam, disszidálásomkor adtam valakinek ajándékba.
***
1974 decemberében egy hazai show műsorral turnéztunk Kanadában és az USA-ban. A torontói előadás után egy "bulin" voltunk valakinél. Később érkeztem, a "buli" már javában buli, kabátommal a hálószobába küldtek. Miközben leraktam a kabátom, azt láttam, hogy az egyik sarokban Koncz Zsuzsa ült törökülésben és vele szemben egy öreg hippi. Nem zavarok. Közben nem hagy nyugodni a dolog és a házigazdától érdeklődöm:
- Ki az az öreg hippi, akivel a Koncz ott ül a földön?
- A Faludy Gyuri! - hangzik a válasz.
- Ki? A villonos Faludy?
- Igen az, mit csodálkozol?
- Hogyan, hát az él? - rohantam be a hálószobába. Igyekeztem nem zavarni. Szemrevételeztem az emberemet. Valami izgalom és melegség öntött el. Valami nagy pillanat ez az életemben - éreztem. S valóban az volt. Nemcsak az élő valósága, hanem ifjúságomból elrabolt, kihazudott, eltitkolt gyönyörűség megtérülése volt. Valami delejes töltődés, valami mohó magambaszívás, valami varázslatos pillanat megélése volt. Kortárs költő, akiről azt hittem, hogy talán már 30 éve halott.
***
... adjunk számot! - hirdette a plakát, 1976. március 1. Faludy-est, a torontói Collonade Theatre-ban. Én rendeztem.
Egy irodalmi est anyagának összeállítása, olyan óriási életmű esetében, mint a Faludyé, nem kis munka. De mégis ennek az estnek köszönhetem, hogy elemezve, nem engedve csak a könnyed olvasgatásnak, átrágtam magam Faludy addigi összes versén. Fantasztikus világ tárult elém. Ennek a varázslatnak minden pálcaütése benne volt az esetben. Ennek az anyagnak a rám gyakorolt hatása ott lüktetett az előadásban.
József Attila: Thomas Mann versével én nyitottam meg az estet. Kicsit féltem az ötlettől, de szerettem is. Igenis úgy éreztem, hogy itt, ebben az elmechanizálódott világban, az amerikai fehérek közt is elkel egy "európai".
***
A Magyar Világ, új magyar könyvkiadó igazgatója 1988 januárjában felhívott telefonon, arra ösztökélt, hogy a közeljövőben megjelenő szakács- és útikönyveinek a terjesztését vállaljam el Kanadában. Gyorsan lebeszéltem róla. S azonnal egy ajánlattal álltam elő. Viszont ha el tudnád intézni, hogy kiadhasd 40 év után a Faludyt Magyarországon, ahhoz megszerzem neked a szerző hozzájárulását.
Ezzel a beszélgetéssel kezdődött Faludy György visszatérése a magyar irodalmi vérkeringésbe. Sikerült meggyőznöm a kiadót, hogy az 50 éve készülő kézirat, amely a világirodalom 1000 legszebb versét tartalmazza, immáron 1400-nál tart és itt az emigrációban semmi esély nincs a kiadására. Irodalomtörténeti értékről van szó. A kötet Test és lélek címmel 1988 karácsonyára megjelent. Ebben a kötetben kaptam egy sort, miszerint: "K.V. barátom a szívén viselte a kézirat sorsát..." Így igaz, a szívem egy darabja volt a kézírat, a kitüntető barátság, ami a költőhöz köt, engem, aki még mindig ott másolom a II. c-ben, hogy "vérembe folyt a vörös telihold."
- Haza nem viheted, itt ha elolvasod 4 forint, ha kimásolsz, versenként 1 forint - mondta Krausz határozottan.
- Versenként - kérdeztem meglepve -, miért, mi ez?
- Villon, Faludy fordításában!
Mindez 1955-ben, másodikos gimnazistaként esett meg velem. Nem értettem pontosan, hogy miért csak a Krausznak van meg ez a könyv, bár a Krausz mondta, hogy indexen van, de az sem jelentett nekem semmit. Elolvastam. Párat ki is másoltam, de még mindig nem értettem, hogy ki miatt van indexen, a Villon miatt, vagy a Faludy miatt. Igaz egyikről sem hallottam korábban.
Szerettem a verseket. Amelyeket kimásoltam, disszidálásomkor adtam valakinek ajándékba.
***
1974 decemberében egy hazai show műsorral turnéztunk Kanadában és az USA-ban. A torontói előadás után egy "bulin" voltunk valakinél. Később érkeztem, a "buli" már javában buli, kabátommal a hálószobába küldtek. Miközben leraktam a kabátom, azt láttam, hogy az egyik sarokban Koncz Zsuzsa ült törökülésben és vele szemben egy öreg hippi. Nem zavarok. Közben nem hagy nyugodni a dolog és a házigazdától érdeklődöm:
- Ki az az öreg hippi, akivel a Koncz ott ül a földön?
- A Faludy Gyuri! - hangzik a válasz.
- Ki? A villonos Faludy?
- Igen az, mit csodálkozol?
- Hogyan, hát az él? - rohantam be a hálószobába. Igyekeztem nem zavarni. Szemrevételeztem az emberemet. Valami izgalom és melegség öntött el. Valami nagy pillanat ez az életemben - éreztem. S valóban az volt. Nemcsak az élő valósága, hanem ifjúságomból elrabolt, kihazudott, eltitkolt gyönyörűség megtérülése volt. Valami delejes töltődés, valami mohó magambaszívás, valami varázslatos pillanat megélése volt. Kortárs költő, akiről azt hittem, hogy talán már 30 éve halott.
***
... adjunk számot! - hirdette a plakát, 1976. március 1. Faludy-est, a torontói Collonade Theatre-ban. Én rendeztem.
Egy irodalmi est anyagának összeállítása, olyan óriási életmű esetében, mint a Faludyé, nem kis munka. De mégis ennek az estnek köszönhetem, hogy elemezve, nem engedve csak a könnyed olvasgatásnak, átrágtam magam Faludy addigi összes versén. Fantasztikus világ tárult elém. Ennek a varázslatnak minden pálcaütése benne volt az esetben. Ennek az anyagnak a rám gyakorolt hatása ott lüktetett az előadásban.
József Attila: Thomas Mann versével én nyitottam meg az estet. Kicsit féltem az ötlettől, de szerettem is. Igenis úgy éreztem, hogy itt, ebben az elmechanizálódott világban, az amerikai fehérek közt is elkel egy "európai".
***
A Magyar Világ, új magyar könyvkiadó igazgatója 1988 januárjában felhívott telefonon, arra ösztökélt, hogy a közeljövőben megjelenő szakács- és útikönyveinek a terjesztését vállaljam el Kanadában. Gyorsan lebeszéltem róla. S azonnal egy ajánlattal álltam elő. Viszont ha el tudnád intézni, hogy kiadhasd 40 év után a Faludyt Magyarországon, ahhoz megszerzem neked a szerző hozzájárulását.
Ezzel a beszélgetéssel kezdődött Faludy György visszatérése a magyar irodalmi vérkeringésbe. Sikerült meggyőznöm a kiadót, hogy az 50 éve készülő kézirat, amely a világirodalom 1000 legszebb versét tartalmazza, immáron 1400-nál tart és itt az emigrációban semmi esély nincs a kiadására. Irodalomtörténeti értékről van szó. A kötet Test és lélek címmel 1988 karácsonyára megjelent. Ebben a kötetben kaptam egy sort, miszerint: "K.V. barátom a szívén viselte a kézirat sorsát..." Így igaz, a szívem egy darabja volt a kézírat, a kitüntető barátság, ami a költőhöz köt, engem, aki még mindig ott másolom a II. c-ben, hogy "vérembe folyt a vörös telihold."
Laci
Laci! (visszhangzik)
Lacikám! (még mindig visszhangzik)
Édes kisfiam! Lacikám!
Nem látta a fiamat? (Halk motyogás: Nem!)
Maga, maga se látta? (Nem, ne haragudjon, nem!)
Laci - Laci! Kisfiam!
Kis szőke kisfiú, nem látta? (Nix Vestehen)
Maga mellett állt... (Vigyázzon a kölykére!)
Istenem, Lacikám! Maguk se látták?
Istenem, miért versz engem? Hová lett az a gyerek?
Hajnalban még, amikor a patakon áttett gerendáról beesett a jeges vízbe, azt hittem, véletlen volt, de most már tudom, hogy ez Isten csapása. Idesanyám is megmondta, hogy ott születtünk a Bakonyban a sziklás alatt, nekünk ott is kell meghalni. Ez ellen nincs lázadás, mert az Isten megbüntet. Ha elhagyod a hazádat, az Isten megver. De miért Istenem, miért mindig minket büntetsz? Hát tehetek én arról, hogy az uramat megnyomorították. Tehetek én arról, hogy eldugta szegény aratás után a gabonát, amiért megdolgozott, hogy legyen kenyerünk? Miért nem a Bódog szomszédot büntetted meg, aki feljelentette? Szegény uram a halálba menekült, amikor megkínozták. Hát mire maradtunk volna otthon, hogy a ruszkik visszajöttek? Ki tudja, mi várt volna ránk? Miért olyan nagy bűn, ha a gyereket meg akartam menteni? Lacim! Lacikám, hol vagy?
Nem látták?
Csak a kenyérosztásnál álltunk a sorba, amikor közel kerültünk, olyan lökdösés lett, szinte letiporták egymást az emberek. Éppen csak nyúltam ezért a kenyérért, ahogy elkaptam, mondom - Lacikám, idenézz, friss kenyér! S a gyerek sehol! Laci! Lacikám, itt a kenyér! Hol vagy?
Nem látták?
Tegnap jelentkeztünk Amerikába. A falunkból még 28-ban elment a Sári néni Amerikába, hátha megtaláljuk. Azt mondják, jó asszony vót. Akkor meg biztos segít majd. A rokona mondta, hogy minden karácsonyra képeslapot küld, angyalokkal, meg csillámporral, gazdagok lehetnek... Mást nem ismerünk kerek e világon, hát hová mennénk... Remélem, szereti a gyereket, a Lacikám meg különben is jó gyerek... Laci! Édes jó Istenem, hát hol vagy? Gyere vissza kisfiam, indulunk Amerikába a Sári nénihez... Laci! Lacikám!
Nem látták a gyereket?
Istenem, tegnap is eltűnt egy pillanatra, de aztán előkerült egy ilyen kolbászforma gyümölcs volt nála... Majszolta, egyre csak majszolta.. A lelkem még soha nem látott olyat... Igaz, én se. A pap mondta, hogy ez banán, valahonnan onnan jön, ahová a gólyák elmennek télre... Szegény apja, ha ezt megérhette volna!
Laci, Lacikám, merre vagy?
Kisfiam, az Istenért... megszakad a szívem. Tudom, ez az Isten verése, mert ott hagytuk a falut... Szegény idesanyám hányszor mondta, kislányom én még soha életemben nem vótam ki a faluból... Nem is vót szegény... Én meg elindultam a gyerekkel, de annyit nógatott a Mariska néni, hogy menyjünk, ott majd jobb életünk lesz, nem kell rettegni a végrehajtótú, meg a tanácselnöktű meg a párttitkártú, mert biza szegény uram a megmondhatója - Isten nyugosztalja -, hogy ott csak rettegni lehetett... A templom kijárónál a sánta Kovács mindig megszámóta, hányan vótunk... Mondta is a tanácselnök: na maguk meg lopnak, csalnak, aztán a templomba szenteskednek! A gazember, lopjuk a magunkét... Hát mire nevelem föl azt a gyereket. Mert tíz napig, amíg a rádió azt bömbölte, győztünk, a ruszki haza megy, mindennap elöntött a melegség... imádkoztam is egész nap a pestiekért, mert mást nem tudtam tenni, de amikor a Bakonyból elindultak azok a ruszki hernyótalpas ágyuk, hát fölkaptam a gyereket usgyi... Drága kisfiam... Lacikám, Lacikám hol vagy? Ne vigyé a sírba, kisfiam...
Laci, Lacikám!
Nem látták? Szőke kisfiú! Okos, első ministráns gyerek volt a faluban. Soha nem itta meg a misebort, mint a többiek... Egész évben teheneket őrzött... aratáskor meg kötelet vetett... csépléskor hordta a töreket... Amikor Pesten lövöldözni kezdtek, azt monda: Mama, forradalom van... nemsokára hazamennek a ruszkik a Bakonyból, mehetünk gombát szedni a drótkerítés mögé is... Mert nagyon tudott gombát szedni, ezt az apjától örökölte... az is szegénykém csak úgy kapkodta a gombát... Abba a nagyerdőbe soha nem veszett el... itt meg... Laci!
Laci, hol vagy kisfiam?
Nem látták? Édes Istenem, ne büntess, senkim sincs, csak ez a gyerek, ne vedd el a kisfiamat... Megszenvedtünk mi már minden bűnünkért már háromszorosan is, ne büntess... Könyörgöm Istenem, add vissza a fiamat... a tisztelendő úr azt mondta, mindent látsz, mindent tudsz, hogy mit cselekszünk... akkor tudod mennyit szenvedtünk... tovább már ne büntess... ne vedd el a fiamat... Laci, Lacikám, hol vagy? (zokogva leborul, elsötétedik)
Lacikám! (még mindig visszhangzik)
Édes kisfiam! Lacikám!
Nem látta a fiamat? (Halk motyogás: Nem!)
Maga, maga se látta? (Nem, ne haragudjon, nem!)
Laci - Laci! Kisfiam!
Kis szőke kisfiú, nem látta? (Nix Vestehen)
Maga mellett állt... (Vigyázzon a kölykére!)
Istenem, Lacikám! Maguk se látták?
Istenem, miért versz engem? Hová lett az a gyerek?
Hajnalban még, amikor a patakon áttett gerendáról beesett a jeges vízbe, azt hittem, véletlen volt, de most már tudom, hogy ez Isten csapása. Idesanyám is megmondta, hogy ott születtünk a Bakonyban a sziklás alatt, nekünk ott is kell meghalni. Ez ellen nincs lázadás, mert az Isten megbüntet. Ha elhagyod a hazádat, az Isten megver. De miért Istenem, miért mindig minket büntetsz? Hát tehetek én arról, hogy az uramat megnyomorították. Tehetek én arról, hogy eldugta szegény aratás után a gabonát, amiért megdolgozott, hogy legyen kenyerünk? Miért nem a Bódog szomszédot büntetted meg, aki feljelentette? Szegény uram a halálba menekült, amikor megkínozták. Hát mire maradtunk volna otthon, hogy a ruszkik visszajöttek? Ki tudja, mi várt volna ránk? Miért olyan nagy bűn, ha a gyereket meg akartam menteni? Lacim! Lacikám, hol vagy?
Nem látták?
Csak a kenyérosztásnál álltunk a sorba, amikor közel kerültünk, olyan lökdösés lett, szinte letiporták egymást az emberek. Éppen csak nyúltam ezért a kenyérért, ahogy elkaptam, mondom - Lacikám, idenézz, friss kenyér! S a gyerek sehol! Laci! Lacikám, itt a kenyér! Hol vagy?
Nem látták?
Tegnap jelentkeztünk Amerikába. A falunkból még 28-ban elment a Sári néni Amerikába, hátha megtaláljuk. Azt mondják, jó asszony vót. Akkor meg biztos segít majd. A rokona mondta, hogy minden karácsonyra képeslapot küld, angyalokkal, meg csillámporral, gazdagok lehetnek... Mást nem ismerünk kerek e világon, hát hová mennénk... Remélem, szereti a gyereket, a Lacikám meg különben is jó gyerek... Laci! Édes jó Istenem, hát hol vagy? Gyere vissza kisfiam, indulunk Amerikába a Sári nénihez... Laci! Lacikám!
Nem látták a gyereket?
Istenem, tegnap is eltűnt egy pillanatra, de aztán előkerült egy ilyen kolbászforma gyümölcs volt nála... Majszolta, egyre csak majszolta.. A lelkem még soha nem látott olyat... Igaz, én se. A pap mondta, hogy ez banán, valahonnan onnan jön, ahová a gólyák elmennek télre... Szegény apja, ha ezt megérhette volna!
Laci, Lacikám, merre vagy?
Kisfiam, az Istenért... megszakad a szívem. Tudom, ez az Isten verése, mert ott hagytuk a falut... Szegény idesanyám hányszor mondta, kislányom én még soha életemben nem vótam ki a faluból... Nem is vót szegény... Én meg elindultam a gyerekkel, de annyit nógatott a Mariska néni, hogy menyjünk, ott majd jobb életünk lesz, nem kell rettegni a végrehajtótú, meg a tanácselnöktű meg a párttitkártú, mert biza szegény uram a megmondhatója - Isten nyugosztalja -, hogy ott csak rettegni lehetett... A templom kijárónál a sánta Kovács mindig megszámóta, hányan vótunk... Mondta is a tanácselnök: na maguk meg lopnak, csalnak, aztán a templomba szenteskednek! A gazember, lopjuk a magunkét... Hát mire nevelem föl azt a gyereket. Mert tíz napig, amíg a rádió azt bömbölte, győztünk, a ruszki haza megy, mindennap elöntött a melegség... imádkoztam is egész nap a pestiekért, mert mást nem tudtam tenni, de amikor a Bakonyból elindultak azok a ruszki hernyótalpas ágyuk, hát fölkaptam a gyereket usgyi... Drága kisfiam... Lacikám, Lacikám hol vagy? Ne vigyé a sírba, kisfiam...
Laci, Lacikám!
Nem látták? Szőke kisfiú! Okos, első ministráns gyerek volt a faluban. Soha nem itta meg a misebort, mint a többiek... Egész évben teheneket őrzött... aratáskor meg kötelet vetett... csépléskor hordta a töreket... Amikor Pesten lövöldözni kezdtek, azt monda: Mama, forradalom van... nemsokára hazamennek a ruszkik a Bakonyból, mehetünk gombát szedni a drótkerítés mögé is... Mert nagyon tudott gombát szedni, ezt az apjától örökölte... az is szegénykém csak úgy kapkodta a gombát... Abba a nagyerdőbe soha nem veszett el... itt meg... Laci!
Laci, hol vagy kisfiam?
Nem látták? Édes Istenem, ne büntess, senkim sincs, csak ez a gyerek, ne vedd el a kisfiamat... Megszenvedtünk mi már minden bűnünkért már háromszorosan is, ne büntess... Könyörgöm Istenem, add vissza a fiamat... a tisztelendő úr azt mondta, mindent látsz, mindent tudsz, hogy mit cselekszünk... akkor tudod mennyit szenvedtünk... tovább már ne büntess... ne vedd el a fiamat... Laci, Lacikám, hol vagy? (zokogva leborul, elsötétedik)
Ma avagy tegnap?
2006. december 06.
Nagyon szeretem Örkény nagy mondását, hogy ,,A történelem a jelenben zajlik, csak múlidőben ragozzuk!,, Milyen igaz. A harmadik szezonját kezdte az általam alapitott Torontói Magyar Szinház, amikor az éppen ,,soros,, operettet kezdtük próbálni, inkább anyagi, mint művészeti okokból. S ezen a bizonyos próbán megjelent egy kissé görbelábú, hosszúhajú újkanadás, hogy szeretne beszállni a hajóba. Otthon ugyan amatőr szinjátszó volt, de profi szinház műszakijaként a ,,nagy-szinpadon,, is megfordult.
Megörültem neki, hisz a lelkes és különösen lelkes fiatalok jelentkezése mindenkit örömmel tölt el, aki arra az őrültségre adja fejét, hogy szinházat csináljon egy idegen nyelvtenger közepén. Volt ennek a munkának bizsergető ereje és volt egy fontos szerepe az anyanyelv, a hazai kultúra megőrzése terén. S ez még akkor is igy van ha időnként operettekben ölt testet a szándék. Szóval ide érkezett a fiu, ebbe az atmoszférába. S m it ad Isten, ahogy megszólalt, nem volt könnyű észrevenni, hogy nem ügyetlen a jövevény. Gyorsan ment előre a mi kis karrier létránkon. Örültem a sikerének hisz az ő sikere a szinház sikere is. Kapta a szerepeket, egyre nagyobbakat és pár év alatt már lehetett vele számolni naturbus, táncos-komikus és prózai szerepekben. Kollégái azonban nem voltak olyan lelkesek mint jómagam és egyre többen figyelmeztettek: Nem látod? – Nem hallod miket mond rólad? – Én nem megyek vele egy szinpadra... stb... Mit gondolhattam? ,,Szakmai,, irigység. Szakmai? – ne röhögtess, ott azért nem tartunk. De igen, mert én komolyan vettem azt amit csináltunk. A Pillantás a hidról mérföldkő volt. Abban nem játszott. Azzal hazamentünk Magyarországra. Előttünk még soha senki nem ment Amerikából vendégszerepelni. Ez volt a csúcs. Sütkéreztünk a sikerben. S aztán visszajöttünk, tele tervvel, amikor kisbarátom már nyomtatta a plakátot, meghivót és széttúrta a szinházat. Talán még mint érdekesség annyi idetartozik, hogy azzal az úrral egyetembe, aki éppen nem akart vele egy szinpadra menni. De most mentek. Egy azaz egy előadást megélt tiszavirágéletű vállalkozásuk és azóta nincs szinház. Illetve volt pár kisérlet, de valójában ott meghalt. Kisbarátunk azóta népnevelő lett. Reggel, délben, este a kultúráról szaval. Igaza van valakinek kell is. Sőt ma már több ennél, kiemelkedőbb a hétköznapból. Ma már van karizmája. Egyenesen letol ha nem látogatod a barátait. S ez nem könnyű. Nem könnyű, mert itt jön be Örkény örök igazsága: a történelem a jelen időben zajlik, csak múlt időben ragozzuk. Azt lehet e még ragozni, hogy III/III?
Nagyon szeretem Örkény nagy mondását, hogy ,,A történelem a jelenben zajlik, csak múlidőben ragozzuk!,, Milyen igaz. A harmadik szezonját kezdte az általam alapitott Torontói Magyar Szinház, amikor az éppen ,,soros,, operettet kezdtük próbálni, inkább anyagi, mint művészeti okokból. S ezen a bizonyos próbán megjelent egy kissé görbelábú, hosszúhajú újkanadás, hogy szeretne beszállni a hajóba. Otthon ugyan amatőr szinjátszó volt, de profi szinház műszakijaként a ,,nagy-szinpadon,, is megfordult.
Megörültem neki, hisz a lelkes és különösen lelkes fiatalok jelentkezése mindenkit örömmel tölt el, aki arra az őrültségre adja fejét, hogy szinházat csináljon egy idegen nyelvtenger közepén. Volt ennek a munkának bizsergető ereje és volt egy fontos szerepe az anyanyelv, a hazai kultúra megőrzése terén. S ez még akkor is igy van ha időnként operettekben ölt testet a szándék. Szóval ide érkezett a fiu, ebbe az atmoszférába. S m it ad Isten, ahogy megszólalt, nem volt könnyű észrevenni, hogy nem ügyetlen a jövevény. Gyorsan ment előre a mi kis karrier létránkon. Örültem a sikerének hisz az ő sikere a szinház sikere is. Kapta a szerepeket, egyre nagyobbakat és pár év alatt már lehetett vele számolni naturbus, táncos-komikus és prózai szerepekben. Kollégái azonban nem voltak olyan lelkesek mint jómagam és egyre többen figyelmeztettek: Nem látod? – Nem hallod miket mond rólad? – Én nem megyek vele egy szinpadra... stb... Mit gondolhattam? ,,Szakmai,, irigység. Szakmai? – ne röhögtess, ott azért nem tartunk. De igen, mert én komolyan vettem azt amit csináltunk. A Pillantás a hidról mérföldkő volt. Abban nem játszott. Azzal hazamentünk Magyarországra. Előttünk még soha senki nem ment Amerikából vendégszerepelni. Ez volt a csúcs. Sütkéreztünk a sikerben. S aztán visszajöttünk, tele tervvel, amikor kisbarátom már nyomtatta a plakátot, meghivót és széttúrta a szinházat. Talán még mint érdekesség annyi idetartozik, hogy azzal az úrral egyetembe, aki éppen nem akart vele egy szinpadra menni. De most mentek. Egy azaz egy előadást megélt tiszavirágéletű vállalkozásuk és azóta nincs szinház. Illetve volt pár kisérlet, de valójában ott meghalt. Kisbarátunk azóta népnevelő lett. Reggel, délben, este a kultúráról szaval. Igaza van valakinek kell is. Sőt ma már több ennél, kiemelkedőbb a hétköznapból. Ma már van karizmája. Egyenesen letol ha nem látogatod a barátait. S ez nem könnyű. Nem könnyű, mert itt jön be Örkény örök igazsága: a történelem a jelen időben zajlik, csak múlt időben ragozzuk. Azt lehet e még ragozni, hogy III/III?
Subscribe to:
Posts (Atom)
