Tegnap minden hazafiasságomat belefőztem a lecsómba. Vettem egy kiló zöldpaprikát, egy kiló paradicsomot és két nagy fej vöröshagymát. Már ekkor éreztem, hogy koncepcionális hiba van a receptemben, hisz ha egyszer a hagyma vörös, akkor az nem fehér. De biza, van ami kivülröl vörös, belül meg fehér. Ja vagy úgy mint a... Pszt! Most ez egy másik dolog.
Szóval felraktam egy szép nagy teflon lábosban a fehér vöröshagymát, kicsit melengettem, hozzátettem a zöldpaprikát, na és a tetejére a piros paradicsomot. Ott rotyogott elöttem egész hazfiságom. Azt még anyámtól tudtam, hogy a magyar konyha alapja, hogy lassan főzz. Takard le és néha-néha önts alá egy kis vizet.
Lefedtem, nem tettem rá túl nehéz fedőt, hogy a hazafias gőz könnyedén szökhessen ki a fojtás alól... megbűnhödte már e nép, gondoltam... Illatos lett a konyha. Friss magyar lecsó illata csapta meg az orrom, s ha futurista barátaimnak igaza van, hogy a szaglás nagyon fontos érzékszervünk, most ki lett elégítve. Szállt az illat, a piros-fehér-zöld, paradicsom-hagyma-paprika orgia. Szinte szárnyalt velem a konyha, a legszívesebben ráültem volna a fedőre, hogy a kiáramló gőzillatok szárnyán száguldozzak, mintegy varázsszőnyegen, s hirdessen a világnak, hogy hát idefigyeljenek emberek: az Önök hazafiassága vajon gourmézható-e? Mert a miénk, hö-hö, tessék! S ezzel lekaptam a fedőt. Belenéztem a lábasba és döbbenten láttam valami barnás löttyöt, valami összeesett, meghatározatlan hazafiságot. Megrácosult, fáradt zöldes paprikadarabok kerülgették a megfőzhetetlen paradicsomhéjakat, a hagyma pedig már rég szétfödte magát, tiszta tisztessége felszívódott. De mi ez
az új lé? Ez lenne a lecsó?
De tudom, mi a baj. A lábas kínai volt, a paprika californiai, melegházi, se íze, se bűze, a paradicsom dél-ontariói, éretlen-ízetlen, a hagyma meg spanyol. Hát csoda, hogy ebböl nem lett egy magyar lecsó? S én, a szakács? A hitem, a hozzáállásom? A magyarságtudatom? Hát már ez a hülye lecsó sem toleráns, már ez is ellenzéki áldozat lett? Manipulálható, aki egy kis melegség hatására csak úgy egybeolvad, asszimilálódik? Hát ennek nem számit az az erőfeszítés, amit annak érdekében fejtünk ki, hogy régi színeinket visszanyer-jük? Hát mi van itt? Anarchia?
Egy szakadozott frottírtörülközőbe töröltem a kezem. Nagy mutatványom a végéhez közeledik - gondoltam. Szobatiszta barátaim, akik a vacsorára jöttek majd azt kapják, ami van...
Fürkésző tekinttel néztem, ahogy tányérjuk szélére szednek. Tudom - mondogatom magamban -, nem a legszebb a színe, de... Az asztalvégén ülő öreg barátom már másodszor szedett. Sőt, kenyerével törölgeti a szaftot, megindul a harc az utolsó cseppekért...
Finom volt - mondja az asztalfő -, hol tanultál meg így főzni? Ezek a magyaros ízek! Fantasztikus!
Tudod, mi nagyon szegények voltunk.. és a szívünket nem a kabátunk hajtókáján hordtuk, hanem belefőztük a lecsóba.
Szóval felraktam egy szép nagy teflon lábosban a fehér vöröshagymát, kicsit melengettem, hozzátettem a zöldpaprikát, na és a tetejére a piros paradicsomot. Ott rotyogott elöttem egész hazfiságom. Azt még anyámtól tudtam, hogy a magyar konyha alapja, hogy lassan főzz. Takard le és néha-néha önts alá egy kis vizet.
Lefedtem, nem tettem rá túl nehéz fedőt, hogy a hazafias gőz könnyedén szökhessen ki a fojtás alól... megbűnhödte már e nép, gondoltam... Illatos lett a konyha. Friss magyar lecsó illata csapta meg az orrom, s ha futurista barátaimnak igaza van, hogy a szaglás nagyon fontos érzékszervünk, most ki lett elégítve. Szállt az illat, a piros-fehér-zöld, paradicsom-hagyma-paprika orgia. Szinte szárnyalt velem a konyha, a legszívesebben ráültem volna a fedőre, hogy a kiáramló gőzillatok szárnyán száguldozzak, mintegy varázsszőnyegen, s hirdessen a világnak, hogy hát idefigyeljenek emberek: az Önök hazafiassága vajon gourmézható-e? Mert a miénk, hö-hö, tessék! S ezzel lekaptam a fedőt. Belenéztem a lábasba és döbbenten láttam valami barnás löttyöt, valami összeesett, meghatározatlan hazafiságot. Megrácosult, fáradt zöldes paprikadarabok kerülgették a megfőzhetetlen paradicsomhéjakat, a hagyma pedig már rég szétfödte magát, tiszta tisztessége felszívódott. De mi ez
az új lé? Ez lenne a lecsó?
De tudom, mi a baj. A lábas kínai volt, a paprika californiai, melegházi, se íze, se bűze, a paradicsom dél-ontariói, éretlen-ízetlen, a hagyma meg spanyol. Hát csoda, hogy ebböl nem lett egy magyar lecsó? S én, a szakács? A hitem, a hozzáállásom? A magyarságtudatom? Hát már ez a hülye lecsó sem toleráns, már ez is ellenzéki áldozat lett? Manipulálható, aki egy kis melegség hatására csak úgy egybeolvad, asszimilálódik? Hát ennek nem számit az az erőfeszítés, amit annak érdekében fejtünk ki, hogy régi színeinket visszanyer-jük? Hát mi van itt? Anarchia?
Egy szakadozott frottírtörülközőbe töröltem a kezem. Nagy mutatványom a végéhez közeledik - gondoltam. Szobatiszta barátaim, akik a vacsorára jöttek majd azt kapják, ami van...
Fürkésző tekinttel néztem, ahogy tányérjuk szélére szednek. Tudom - mondogatom magamban -, nem a legszebb a színe, de... Az asztalvégén ülő öreg barátom már másodszor szedett. Sőt, kenyerével törölgeti a szaftot, megindul a harc az utolsó cseppekért...
Finom volt - mondja az asztalfő -, hol tanultál meg így főzni? Ezek a magyaros ízek! Fantasztikus!
Tudod, mi nagyon szegények voltunk.. és a szívünket nem a kabátunk hajtókáján hordtuk, hanem belefőztük a lecsóba.
No comments:
Post a Comment