2006. december 06.
Nagyon szeretem Örkény nagy mondását, hogy ,,A történelem a jelenben zajlik, csak múlidőben ragozzuk!,, Milyen igaz. A harmadik szezonját kezdte az általam alapitott Torontói Magyar Szinház, amikor az éppen ,,soros,, operettet kezdtük próbálni, inkább anyagi, mint művészeti okokból. S ezen a bizonyos próbán megjelent egy kissé görbelábú, hosszúhajú újkanadás, hogy szeretne beszállni a hajóba. Otthon ugyan amatőr szinjátszó volt, de profi szinház műszakijaként a ,,nagy-szinpadon,, is megfordult.
Megörültem neki, hisz a lelkes és különösen lelkes fiatalok jelentkezése mindenkit örömmel tölt el, aki arra az őrültségre adja fejét, hogy szinházat csináljon egy idegen nyelvtenger közepén. Volt ennek a munkának bizsergető ereje és volt egy fontos szerepe az anyanyelv, a hazai kultúra megőrzése terén. S ez még akkor is igy van ha időnként operettekben ölt testet a szándék. Szóval ide érkezett a fiu, ebbe az atmoszférába. S m it ad Isten, ahogy megszólalt, nem volt könnyű észrevenni, hogy nem ügyetlen a jövevény. Gyorsan ment előre a mi kis karrier létránkon. Örültem a sikerének hisz az ő sikere a szinház sikere is. Kapta a szerepeket, egyre nagyobbakat és pár év alatt már lehetett vele számolni naturbus, táncos-komikus és prózai szerepekben. Kollégái azonban nem voltak olyan lelkesek mint jómagam és egyre többen figyelmeztettek: Nem látod? – Nem hallod miket mond rólad? – Én nem megyek vele egy szinpadra... stb... Mit gondolhattam? ,,Szakmai,, irigység. Szakmai? – ne röhögtess, ott azért nem tartunk. De igen, mert én komolyan vettem azt amit csináltunk. A Pillantás a hidról mérföldkő volt. Abban nem játszott. Azzal hazamentünk Magyarországra. Előttünk még soha senki nem ment Amerikából vendégszerepelni. Ez volt a csúcs. Sütkéreztünk a sikerben. S aztán visszajöttünk, tele tervvel, amikor kisbarátom már nyomtatta a plakátot, meghivót és széttúrta a szinházat. Talán még mint érdekesség annyi idetartozik, hogy azzal az úrral egyetembe, aki éppen nem akart vele egy szinpadra menni. De most mentek. Egy azaz egy előadást megélt tiszavirágéletű vállalkozásuk és azóta nincs szinház. Illetve volt pár kisérlet, de valójában ott meghalt. Kisbarátunk azóta népnevelő lett. Reggel, délben, este a kultúráról szaval. Igaza van valakinek kell is. Sőt ma már több ennél, kiemelkedőbb a hétköznapból. Ma már van karizmája. Egyenesen letol ha nem látogatod a barátait. S ez nem könnyű. Nem könnyű, mert itt jön be Örkény örök igazsága: a történelem a jelen időben zajlik, csak múlt időben ragozzuk. Azt lehet e még ragozni, hogy III/III?
Nagyon szeretem Örkény nagy mondását, hogy ,,A történelem a jelenben zajlik, csak múlidőben ragozzuk!,, Milyen igaz. A harmadik szezonját kezdte az általam alapitott Torontói Magyar Szinház, amikor az éppen ,,soros,, operettet kezdtük próbálni, inkább anyagi, mint művészeti okokból. S ezen a bizonyos próbán megjelent egy kissé görbelábú, hosszúhajú újkanadás, hogy szeretne beszállni a hajóba. Otthon ugyan amatőr szinjátszó volt, de profi szinház műszakijaként a ,,nagy-szinpadon,, is megfordult.
Megörültem neki, hisz a lelkes és különösen lelkes fiatalok jelentkezése mindenkit örömmel tölt el, aki arra az őrültségre adja fejét, hogy szinházat csináljon egy idegen nyelvtenger közepén. Volt ennek a munkának bizsergető ereje és volt egy fontos szerepe az anyanyelv, a hazai kultúra megőrzése terén. S ez még akkor is igy van ha időnként operettekben ölt testet a szándék. Szóval ide érkezett a fiu, ebbe az atmoszférába. S m it ad Isten, ahogy megszólalt, nem volt könnyű észrevenni, hogy nem ügyetlen a jövevény. Gyorsan ment előre a mi kis karrier létránkon. Örültem a sikerének hisz az ő sikere a szinház sikere is. Kapta a szerepeket, egyre nagyobbakat és pár év alatt már lehetett vele számolni naturbus, táncos-komikus és prózai szerepekben. Kollégái azonban nem voltak olyan lelkesek mint jómagam és egyre többen figyelmeztettek: Nem látod? – Nem hallod miket mond rólad? – Én nem megyek vele egy szinpadra... stb... Mit gondolhattam? ,,Szakmai,, irigység. Szakmai? – ne röhögtess, ott azért nem tartunk. De igen, mert én komolyan vettem azt amit csináltunk. A Pillantás a hidról mérföldkő volt. Abban nem játszott. Azzal hazamentünk Magyarországra. Előttünk még soha senki nem ment Amerikából vendégszerepelni. Ez volt a csúcs. Sütkéreztünk a sikerben. S aztán visszajöttünk, tele tervvel, amikor kisbarátom már nyomtatta a plakátot, meghivót és széttúrta a szinházat. Talán még mint érdekesség annyi idetartozik, hogy azzal az úrral egyetembe, aki éppen nem akart vele egy szinpadra menni. De most mentek. Egy azaz egy előadást megélt tiszavirágéletű vállalkozásuk és azóta nincs szinház. Illetve volt pár kisérlet, de valójában ott meghalt. Kisbarátunk azóta népnevelő lett. Reggel, délben, este a kultúráról szaval. Igaza van valakinek kell is. Sőt ma már több ennél, kiemelkedőbb a hétköznapból. Ma már van karizmája. Egyenesen letol ha nem látogatod a barátait. S ez nem könnyű. Nem könnyű, mert itt jön be Örkény örök igazsága: a történelem a jelen időben zajlik, csak múlt időben ragozzuk. Azt lehet e még ragozni, hogy III/III?
No comments:
Post a Comment