"Fent" a basement-ben...

"Fent" a basement-ben...
Egy este gyanútlanul ültem az egyik torontói kiskocsma kockás abrosszal letakart asztala mellett. Ketten voltunk. A gondolataim meg én. Aznap pihenőnapom volt - a szó legszorosabb értelmében. Ugyanis más napokon "portás" voltam egy másik magyar étteremben, ahol rendszeresen a vendégeket válogattam széjjel az összetört székek közül. Itt most, csend és béke honolt, nem akadt dolgom "Csibésszel", a "Vágottszájú Simonnal", sőt még a "Gólya" sem repült be aznap este. Már szinte furcsa volt, hogy itt senkit nem akartak belefojtani a feltálalt paradicsomszószba. A teljes ellátással űzött foglalkozásommal na meg a jövőmmel voltam elfoglalva, amikor egy fej eltakarta előlem a fényt:
- Szervusz, Te vagy a Pufi?
- Én, igen - feleltem dadogva, miközben azt nem tudtam, hogy a hírem előzött-e meg, avagy a mosolygós idegen csak egyszerűen rámnézett?!
- Én Egri György vagyok, holnaptól nálam fogsz dolgozni! - lett egyre határozottabb a fényeltakaró.
- Az jó - mondtam - és mit fogok nálad csinálni?
- Az enyém a Menora.
- Bocsáss meg, én nem tudok újságot írni - mentegetőztem.
- Az a legnagyobb szerencse, mert újságíróim vannak, de tördelőim nincsenek.
Tördelői nincsenek? Ez érdekes, és miért pont nekem szólt akkor? Meg mi is lehet az a tördelés? A kocsmai vendégeken kívül ezelőtt még nem tördeltem semmit, most meg csak úgy egyszerre valamit össze kell törnöm, ami a Menora névre hallgat. Furcsa világ ez az Amerika. Másnap elkezdtem tördelni.

A barátomtól kölcsönkért autóval indultsam a Menora szerkesztőségébe. Lelki szemeimmel láttam a Népszabadság székházát, s azt a pillanatot, amikor a portásnak majd bejelentem: a Főszerkesztő urat keresem!
,A Bathurst-ön gyere északra és a Sheppard előtt találod az Almore Ave-t. Hát persze, itt kell ennek lenni valahol. Az a nyamvadt kis utca nem lehet, hisz egy komoly Avenue-ról van szó. Igen, de ez már a Sheppard. Ez alatt lesz biztos, csak elnéztem. Nincs meg. Telefon.
- Egri úr? - ekkor már kijárt neki. - Azt hiszem, eltévedtem.
- 105 Almore Ave. Várjál csak, a negyedik utca visszafelé. De tudod mit, várj meg, odaugrom érted.
De fene fontos lehetek én ennek, gondoltam, ha főszerkesztő létére csak úgy kiugrik értem. De ezzel sajnos ellőtte, hogy a portásnak nem vethetem oda úgy félvállról, hogy a Főszerkesztő Úr vár.
Azután már minden simán ment. Takaros kertes házak között lavíroztunk és a szemem-szám elállt, amikor az egyikbe befordultunk és mielőtt lélegzetet vehettem volna, már lent is voltunk a pincében. Ez a Menora Szerkesztősége? De hiszen az áll az első oldalon, hogy a lap az észak-amerikai magyar zsidóság legnagyobb lapja. Itt valami tévedés van.
Nem, tényleg ez volt a szerkesztőség.
Ez Erzsike, Alizka, Jutka a sötétkamrában van és fent a konyhában korrigál a feleségem, Yvonne - kezdte a bemutatót Gyuri. Igen, Gyuri, mert aki ebben a basement-ben elő tudja állítani Észak-Amerika legnagyobbikát... az Gyuri!

Az első hetekben nagyon elfogódottnak éreztem magam. Éreztem a hazai "agymosás" fékjét. Kicsit féltem, kicsit szégyeltem magam. Vádoltam magam, hogy nem merek vállalni semmit. Aztán minden elmúlt és egyre nehezebben lettem elviselhető, kinyílt a szám és kezdtem újra lelkesedni. Elég gyorsan tanultam meg egy, a számomra teljesen új szakmát. Örömmel töltött el egy-egy jól sikerült hirdetés elkészítése, egy-egy szépen betördelt oldal. De kezdeti nehézségeimen mégiscsak a kollégák segítettek át. Alizka, aki kávéval a kezében megállt a hátam mögött, s mint egy jóságos mama, kérdezte:
- Nem kellene tartani egy kávé-szünetet?
Jutka, aki korrigálta a helyesírási hibáimat a hirdetésekből, aki törékeny kis nő létére egy nagyon erős egyéniség, akitől csak kedvességet kaphattam. De volt a Menoránál két szerelmem, két teljesen más szerelem.

Yvonne. Villámokat osztó, ragyogó szemében volt valami a sivatagban vándorló őseinek tisztaságából, romlatlanságából. Messzebb látott, mint ameddig nézett, s néha kezében tartotta a megfoghatatlant. Különleges volt a viszonyunk. Kegyetlen, igazságosztó napjain gyűlöltem és akkor értettem meg először, hogy a gyűlölet is szeretet. Akkor ízleltem meg először, hogy mi az, hogy holnap ugyanúgy fogom szeretni őt, mint tegnap szerettem, csak ez a mai nap, ez valahogy más... Nőben ritka fenomén volt. Visszahúzódó egyénisége, amit nevezhetnek szerénységnek is volt az oka, hogy nem kaphattunk belőle többet. Ritka adottságokkal rendelkezett. Nagyszerűen írt, rajzolt, festett, lexikális tudása elképesztő volt és közben fűszereket gyűjtött, kutatott, bort erjesztett a pincében és kutyáival felsőbbrendű kapcsolatban volt. Beszélgetett velük és ami döbbenetes, azok pontosan értették őt, senki mást. Az Irodalmi Újságban csak külön noszogatásra jelentetett meg egy pár verset, de azt is oly titokban, hogy csak akkor olvastam először őket, amikor éppen tördeltem. Nem szaladt körbe a kézirattal a kezében: olvassátok, nézzétek, ez vagyok én. Tudom, először még meg kellett kérdeznem, ki ez a Szilágyi Yvonne. Aztán, amikor betegsége levette őt a lábáról, és tolószékben volt, akkor találkoztam először humorával. Milyen furca fintora ez az életnek, nem akarta, hogy részvétet érezzenek iránta, elterelte a figyelmet arról, a tragédiáról, amelyik a tolószékkel jelen volt. Egyszer élettelen lábát kezével feltette a tolószék lábtámasztójára, majd rámnézett és azt mondta:
- Elhiszed, hogy ezzel valamikor táncoltam?
Amikor meglátogattam a kórházban, csak a családom felől érdeklődött. Hogy van a gyerek, a Mira, de hogy Ő hogy van, az mellékes téma volt nála. Egy könyvet szorongatott a kezében - Székely népballadák - s a fekete kötésű könyvet kinyitotta valahol, felütötte, felolvasott belőle négy sort, majd folytatta anélkül, hogy belenézett volna.
- Megtanultad az egész kötetet? - kérdeztem.
- Ugyan, csak a felét tudom talán...
Amikor elment - megszabadult a további szenvedésektől - hosszú hetekig visszajárt álmaimban. Láttam őt, amikor beléptem a konyhába, amint két rántás között korrigálta az újságot, hallottam őt, amint az új helyesírási szabálykönyvvel vitatkozott. Sokat tanultam tőle. Felnéztem rá! Isten áldjon Yvonne!

Erzsike! - aki romániai magyar zsidó és Izraelből jött Kanadába. már ez a puszta felsorolás is indokolja, hogy miért könyveltem el őt "hivatásos zsidó"-nak. Az örök emigránsnak. Bukarestben, Tel-Avivban, Torontóban élni és magyar zsidó lapot szedni, korrigálni mind a három városban, ez csak vele fordulhat elő. Soha nem élt Magyarországon, de azért a Toldit betéve tudta és Arany Jánost egy kisgyermek ártatlanságával csodálta. Én meg őt. Hivatalból én voltam a magyar és ő a román. Úgyhogy hetente elosztottuk egymás között Erdélyt. Ő rendelkezett: ha valami nem tetszett neki, azonnal visszavette, ha elnyertem valamivel a tetszését, akkor pár napra megint trónolhattam Marosvásárhelyen. Ha valaha valaki meg akarja a Jóságot fogalmazni, akkor annak ismernie kell Erzsikét. Ő maga volt a kétlábon járó jóság. Akiben nincs egy fikarcnyi rosszindulat, aki nem is ismeri a lehetőségét, hogy valakit bántani lehetne. Időnként hazavittem őt a munkából, és még nem álltam meg a kocsival, amikor már nyitotta az ajtót és lépett ki. Mintha félt volna, hogy lekésik valamiről.
- Maga csak ne magyarázzon, nem vagyok még olyan öreg, hogy a maga nyavalyás kocsijából ne tudnék kiszállni - mondta, mert ugyan a magyar nyelv helyesírását nála jobban nem lehetett tudni, de azért a nyelv finomságait soha nem érezte igazán. Nem volt ritka az ilyen telefonbeszélgetés.
- Menora, maga mit akar? - kérdezte vadidegenektől, akik aztán válasz nélkül lecsapták a telefont, megsértődve az "udvariatlan" hangtól. Pedig semmi sem állt olyan messze tőle, mint hogy valakit is megbántson. Körömszakadtáig harcolt a Menoráért! Néha napokig morgott, hogy ez meg ez nem küldi be a hirdetés árát, pedig már 3 felszólítást is kiküldött neki, néha viszont megállapította, hogy ez egy gentleman, elsőre fizetett. Aggódott a lapért, a zsidóságért és főként Izrael sorsáért. Amikor Szadat elment a knesszetbe és csináltuk a különkiadást, rámnézett és szemében egy kis huncutsággal mondta:
- Ennek a Szadatnak csavaros zsidó esze van!
Hál Isten, neki lett igaza.

Öt évet töltöttem a Menoránál. Öt nagyon szép évet, minden új-kanadás életében a legnehezebb első ötöt. Megkönnyítette az újság a kezdésemet, átsegített életem útvesztőjén. Megismertem olyan embereket, akik "számítanak" az életemben, akiktől tanulhattam, akiktől kaphattam valamit, amit emberségnek hívnak. Ott, az Almore Avenue-n, a pincében jöttem rá, hogy azon a kis pinceablakon, egészen jól rálátni a világra. Az Egri Gyuri nyitotta ablakon látni azt is, ami máshonnan csak ködösen, homályosan kivehető.
És nem utolsósorban - megtanultam tördelni.