Egy ideje szemorvoshoz is járok. Sajnos lassan minden romlik, kopik, remélem a memóriám nem. Bár ki tudja? Igen volt egy retina, majd egy katarak operációm, a jobb szememen és bizony néha-néha alig látok. Szar érzés. Homályos a világ, nincsennek konturjai, hamvassága eltünt avagy csak én nem látom. S néha könnyezik a szemem. A napokban egy könnycsepp esett a keyboardomra. Milyen érdekes, valaha a szerelmes levelekre szokott könnycsepp esni és elmaszolta a tintát. A keyboardot nem tudja elmaszatolni, legfeljebb tisztább lesz.
De mi a nyavalya történt velem, hogy csak úgy kicsöppent egy könnycsepp? Szentimentális öregúr lettem? Már a humorom is cserben hagy? Talán nem, de ez nem humor, ez a szomorúság könnye volt.
Van egy bohóc gyüjteményem és a könyvespolcomról már egy fióknyi könyvet kiszoritottak a bohócok. Velük néha elbeszélgetek, sőt most átköltöztetem őket a dolgozószobámból a studióba, költséget nem kimélve polcot vettem nekik. A zöme zenebohóc, valamilyen hangszerrel. S milyen érdekes majdnem mindegyiknek olyan szomorú arca van. Talán az a kis kéksapkás mosolyog egyedül aki teljesen olyan mint kedvenc ruszki bohócom Popov. Popovval a budapesti arénában találkoztam és betegre nevettem magam rajta. Fantasztikus szemei voltak. Huncut szemei. S egyszer láttam, hogy könnyezett. Talán én is ezért könnyeztem mert Popov.... hülyeség, nincs nekünk annyira erős rokonságunk. Persze egy pillanatig sem tiltakoznék. Akkor mi bajom?
Már korábban irtam, hogy mennyire zavar, hogy életem legnagyobb átélt, megélt élménye az 56-os forradalom - amiről eddig szentűl azt hittem csak az enyém - most meghurcoltatik. Csúnyán meghurcoltatik. Megmászatik. Mint a csúszó-mászók hemzsegnek alatta fölötte mellette és viszik, kitagadnak a nevében, befogadnak a nevében, hazudnak a nevében és érte és mellette és bele. Bele a valóságba. Olyan lett mint pár éve a kokárda. Lelopták a mellünkről avatatlan kezek. Konfliktusgerjesztő lett a kokárda. Az összetartozás az együvé tartozás szimbóluma szeparátor lett, kitaszitó lett. Mi történik a világnak azon a felén, ahova a Teremtő berajzolta szülőhazámat? Kik ezek az emberek?
Én nem megyek veled ünnepelni. Én meg Veled nem megyek ünnepelni. Én meg nem is ünnepelek csak gyülölködöm, mert ma ez a módi! Elveszem az ünnepedet. Neked nem jár. Csak az enyém.
S a világ meg csak bámul és nem érti, hogy ez a mongoloid magyar miért maradt Ázsiában, miért nem költözik már Európába ha egyszer 1000 éve ott lakik?
S nem tudtam megmagyarázni magamnak és azt hiszem akkor, csak akkor lehetett - pedig hogy kérkedtem, hogy a memóriámmal semmi baj - hogy kiesett az a könnycsepp a keyboardomra.
Segitesz letörölni?
De mi a nyavalya történt velem, hogy csak úgy kicsöppent egy könnycsepp? Szentimentális öregúr lettem? Már a humorom is cserben hagy? Talán nem, de ez nem humor, ez a szomorúság könnye volt.
Van egy bohóc gyüjteményem és a könyvespolcomról már egy fióknyi könyvet kiszoritottak a bohócok. Velük néha elbeszélgetek, sőt most átköltöztetem őket a dolgozószobámból a studióba, költséget nem kimélve polcot vettem nekik. A zöme zenebohóc, valamilyen hangszerrel. S milyen érdekes majdnem mindegyiknek olyan szomorú arca van. Talán az a kis kéksapkás mosolyog egyedül aki teljesen olyan mint kedvenc ruszki bohócom Popov. Popovval a budapesti arénában találkoztam és betegre nevettem magam rajta. Fantasztikus szemei voltak. Huncut szemei. S egyszer láttam, hogy könnyezett. Talán én is ezért könnyeztem mert Popov.... hülyeség, nincs nekünk annyira erős rokonságunk. Persze egy pillanatig sem tiltakoznék. Akkor mi bajom?
Már korábban irtam, hogy mennyire zavar, hogy életem legnagyobb átélt, megélt élménye az 56-os forradalom - amiről eddig szentűl azt hittem csak az enyém - most meghurcoltatik. Csúnyán meghurcoltatik. Megmászatik. Mint a csúszó-mászók hemzsegnek alatta fölötte mellette és viszik, kitagadnak a nevében, befogadnak a nevében, hazudnak a nevében és érte és mellette és bele. Bele a valóságba. Olyan lett mint pár éve a kokárda. Lelopták a mellünkről avatatlan kezek. Konfliktusgerjesztő lett a kokárda. Az összetartozás az együvé tartozás szimbóluma szeparátor lett, kitaszitó lett. Mi történik a világnak azon a felén, ahova a Teremtő berajzolta szülőhazámat? Kik ezek az emberek?
Én nem megyek veled ünnepelni. Én meg Veled nem megyek ünnepelni. Én meg nem is ünnepelek csak gyülölködöm, mert ma ez a módi! Elveszem az ünnepedet. Neked nem jár. Csak az enyém.
S a világ meg csak bámul és nem érti, hogy ez a mongoloid magyar miért maradt Ázsiában, miért nem költözik már Európába ha egyszer 1000 éve ott lakik?
S nem tudtam megmagyarázni magamnak és azt hiszem akkor, csak akkor lehetett - pedig hogy kérkedtem, hogy a memóriámmal semmi baj - hogy kiesett az a könnycsepp a keyboardomra.
Segitesz letörölni?
No comments:
Post a Comment