A feleségemnek mesélgetek néha és azon kapom magamat, hogy tudok neki még újat mondani. Pontosan vannak még az életemnek olyan ,,történései,, amelyeknek a mesékbe öntése eddig elmaradt. De persze ennek meg van a maga veszélye, hisz az ember nem mindenre emlékszik vissza. S ez bizony a korai avagy a kései szenilitás letagadhatatlan jele. De most ennél is nagyobb a baj: van amire egyáltalán nem emlékszem.
A bátyám Ausztráliában él – aki csak azért a bátyám, mert neki sem volt testvére, na meg nekem sem, de unokatestvérek voltunk s igy az unoka jelzőt előszerettel hagytuk el – s 37 év után találkoztunk újra. Hát persze volt öröm és boldogság egy-két napig, majd jöttek a csendes hétköznapok, amikor elkezdtünk – immár együtt – emlékezni. Mit ad Isten, amikor odaértem, hogy emlékszel Pista amikor disznóölősdit játszottunk s Te beküldtél engem a nagypapa szalmakazaljába, s hogy megperzseld a ,,disznót,, rámgyujtottadd a kazlat s erre leégett majd a fél falú? Csak nézett bambán és tekerte a fejét. De arra csak emlékszel, hogy elvitt bennünket az árviz anyám teknőjében ülve és a tűzoltók vettek le bennünket a fűzfa tetejéről... Na idefigyelj Öcsköos, mosasd ki a memóriádat.... Semmire nem emlékezett. Napokig a hatása alatt voltam. Meghülyült vagy netán én hülyültem meg? Erre mesélt. Semmire nem emlékztem...
Most napokig vendégem volt a húgom Pestről – aki csak azért a húgom, mert neki sem volt testvére, na meg nekem sem, de unokatestvérek vagyunk s igy az unoka jelzőt előszeretettel hagytuk el – aki gyermekorvos és mindössze 2 évvel fiatalabb nálam. Nagy volt a boldogság, hisz hozta a New Yorkban élő fiát, illetve ő hozta a hugomat a sógoromat, a feleségét és a 3 gyönyörű kislányát. Boldogan játszottam a nagypapát nagybácsi-i minőségemben és közben azért a húgommal csak elkezdtünk mesélni. Kivételesen ő kezdte. Emlékészel – mondta, s ebben a pillanatban belémvillant, jaj gondoltam - amikor a Mariska esküvője volt és mi vittük a fátylat és a Te ötleted volt, hogy a sarkát a fátyolnak amelyikből az egyik sarok volt a Tied a másik az enyém, először csak elkezdtük öszzegöngyölni, majd elrágtuk és az esküvő végére már egy nagy darab hiányzott belőle? Furcsán nézhettem rá, mert mosolyogva kérdezte, nem emlékszel? Na most mit mondjak neki. Ez is kezdi. Még arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán a Mariskának volt esküvője, nem arra hogy én ott lettem volna...
És ha azt hiszi a nyájas Olvasó, hogy a kálváriám ezzel véget ért, téved.Kaptam egy olvasói levelet, amiben úgy rámpirit a levéliró, hogy csak na. Valahol egy könnyelmű pillanatomban azt irtam, hogy ha az ember eltölt 35 évet Kanadában... stb. Na erre a levéliró: korábban azt olvastam, hogy 1974-be jött Kanadába, az nem 35 év. Persze nem irta akkor mennyi, igy már magamban sem bizva, fogtam a számitógépet és kivontam a 2007-ből az 1974-et és kérem valóban csak 33. Most itt állok ezzel a nyomorult 2 évvel amivel nem tudok elszámolni. Persze a levéliróm ennyivel nem érte be, nem volt elég neki a nagy leleplezés öröme, hanem azonnal a zsebembe is belenézett, hogy miből mentem én koszos kis amerikai katona Spanyolországba? Na ezt nem részletezem, de rájöttem valamire, csak ficktiont szabad irni, abból nem lehet baj...
A bátyám Ausztráliában él – aki csak azért a bátyám, mert neki sem volt testvére, na meg nekem sem, de unokatestvérek voltunk s igy az unoka jelzőt előszerettel hagytuk el – s 37 év után találkoztunk újra. Hát persze volt öröm és boldogság egy-két napig, majd jöttek a csendes hétköznapok, amikor elkezdtünk – immár együtt – emlékezni. Mit ad Isten, amikor odaértem, hogy emlékszel Pista amikor disznóölősdit játszottunk s Te beküldtél engem a nagypapa szalmakazaljába, s hogy megperzseld a ,,disznót,, rámgyujtottadd a kazlat s erre leégett majd a fél falú? Csak nézett bambán és tekerte a fejét. De arra csak emlékszel, hogy elvitt bennünket az árviz anyám teknőjében ülve és a tűzoltók vettek le bennünket a fűzfa tetejéről... Na idefigyelj Öcsköos, mosasd ki a memóriádat.... Semmire nem emlékezett. Napokig a hatása alatt voltam. Meghülyült vagy netán én hülyültem meg? Erre mesélt. Semmire nem emlékztem...
Most napokig vendégem volt a húgom Pestről – aki csak azért a húgom, mert neki sem volt testvére, na meg nekem sem, de unokatestvérek vagyunk s igy az unoka jelzőt előszeretettel hagytuk el – aki gyermekorvos és mindössze 2 évvel fiatalabb nálam. Nagy volt a boldogság, hisz hozta a New Yorkban élő fiát, illetve ő hozta a hugomat a sógoromat, a feleségét és a 3 gyönyörű kislányát. Boldogan játszottam a nagypapát nagybácsi-i minőségemben és közben azért a húgommal csak elkezdtünk mesélni. Kivételesen ő kezdte. Emlékészel – mondta, s ebben a pillanatban belémvillant, jaj gondoltam - amikor a Mariska esküvője volt és mi vittük a fátylat és a Te ötleted volt, hogy a sarkát a fátyolnak amelyikből az egyik sarok volt a Tied a másik az enyém, először csak elkezdtük öszzegöngyölni, majd elrágtuk és az esküvő végére már egy nagy darab hiányzott belőle? Furcsán nézhettem rá, mert mosolyogva kérdezte, nem emlékszel? Na most mit mondjak neki. Ez is kezdi. Még arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán a Mariskának volt esküvője, nem arra hogy én ott lettem volna...
És ha azt hiszi a nyájas Olvasó, hogy a kálváriám ezzel véget ért, téved.Kaptam egy olvasói levelet, amiben úgy rámpirit a levéliró, hogy csak na. Valahol egy könnyelmű pillanatomban azt irtam, hogy ha az ember eltölt 35 évet Kanadában... stb. Na erre a levéliró: korábban azt olvastam, hogy 1974-be jött Kanadába, az nem 35 év. Persze nem irta akkor mennyi, igy már magamban sem bizva, fogtam a számitógépet és kivontam a 2007-ből az 1974-et és kérem valóban csak 33. Most itt állok ezzel a nyomorult 2 évvel amivel nem tudok elszámolni. Persze a levéliróm ennyivel nem érte be, nem volt elég neki a nagy leleplezés öröme, hanem azonnal a zsebembe is belenézett, hogy miből mentem én koszos kis amerikai katona Spanyolországba? Na ezt nem részletezem, de rájöttem valamire, csak ficktiont szabad irni, abból nem lehet baj...
No comments:
Post a Comment